Kendare Blake: A rémálmok lánya

A történet

Hónapok teltek el, amióta a vérbe öltözött lány, Anna Korlova becsapta maga mögött a Pokol kapuját, de Cas Lowood, a híres kísértetvadász nem tudja kiheverni elvesztését. Hiába mondják a barátai, hogy Anna miatta szállt alá, ő csak élőhalottként tengődik. A fiú tudja, hogy sosem talál rá a szerelemre egy élő lány oldalán, senki sem hasonlítható az ő halott Annájához. És csak őt látja mindenütt, vele alszik el és vele riad fel rémálmaiból. De valami nagyon nincs rendjén… Ezek nem képzelgések. Valahányszor megjelenik, látszik Annán, hogy a legválogatottabb kínzásokat kell kiállnia. Persze meg kell bűnhődnie tetteiért, de Cas úgy érzi, most rajta a sor, hogy viszonozza a lánynak, amit érte tett…

Maga az alaptörténet jó lett volna, de a kivitelezés számomra kicsit lehangoló volt, főleg az első rész után.Nem igazán voltam vele megelégedve.
Az első rész eseménydús volt, ez viszont szerintem kicsit vontatott volt egyes helyeken.
Az elején jól indult, izgalmasnak ígérkezett, de amint elértünk volna Annához, kezdett kicsit ellaposodni a történet.
Voltak benne izgalmas fordulatok,félelmetes mozzanatok,de mégsem fogott meg annyira, mint a Vérbe öltözött Anna.
A befejezés kettős érzéseket hagyott bennem-egyrészt tetszett, hogy lezárta, nem hagyta lógni a végét a levegőben, de ez a befejezés mégis idegennek hatott nekem egy csöppet, és egyszerű okokból. Persze lehet, hogy csak az eddig olvasott könyveim rózsaszín cukormázas happy-endjei befolyásolnak.
Tetszett, hogy Cas nem volt önző Annával szemben, és nem is tudom, mit vártam, de meglepett, hogy nem az a szokásos vége lett a történetnek, amihez az ember egy idő után hozzászokik.

A karakterek

Egy új karakter bevezetése számomra mindig valamilyen bonyodalmat takar, de számomra ez a mostani, Jestine esetében, ne volt akkora ,,hűha" (ha értitek, mire gondolok). Az új karakterek nekem mindig valami kavarodás, kaland okozói, vegyük például Blake-t az Ónixból, Jacobot az Alkonyatból, vagy Finnicket az Éhezők Viadalából.
Jestine szerepét viszont nem igazán értettem. Nekem ő olyan semmitmondó karakter volt, még csak potenciális szerelmi szál is minimálisan rejlett benne, és az is csak Thomassal, aki nem épp egy főszereplő, akármennyire is fontos a történet szempontjából.
Cas jelleme viszont a sztori előrehaladtával egyre szimpatikusabbá vált, de bevallom, főként azért, mert a Pokolba is képes elmenni a szerelméért, és a könyv vége miatt, amit nem szeretnék elspoilerezni. Minden tiszteletem az övé a befejezéssel kapcsolatban, de mégis haragudtam rá egy picit a döntése miatt.

A borító

Ebben semmi kifogásolnivaló nem volt, jól nézett ki, helyén volt minden, bár nekem továbbra is az első rész borítója marad a kedvencem.

Egy kis ízelítő:

#1

Anna összevonja a szemöldökét. – Finomkodó úrilány? Feltépem a gyomrodat, kettéhasítalak, aztán úgy százszor odaváglak a sziklához. Aztán megvitatjuk, ki kicsoda.

#2

– Szeretem őt. 
– A lány halott. 
– A halál számomra más jelentéssel bír, mint az emberek többségének.

#3

De amikor elkezdtél hadonászni a késsel, mint egy béna Krokodil Dundee-utánzat, képtelen voltam ellenállni a kísértésnek.

#4

– Szia, Cas – mosolyog rám kedvesen. – Írnál az évkönyvembe? 
– A legnagyobb örömmel – felelem, és valami személyesen kezdem törni a fejem, de csak blődségek jutnak eszembe. Leírom a nevét, teszek utána egy vesszőt. Mi a fenét írjak? Azt, hogy „Bocs, amiért ejtettelek, de túlságosan is emlékeztettél egy lányra, akit megöltem”? Vagy azt, hogy „Úgysem működött volna. A lány, akit szeretek, kitépte volna a beledet”?

#5

Totál seggfejnek érzem magam, amiért vesztegetem Cait idejét, arról már nem is beszélve, hogy titokban egy halott lányhoz hasonlítgatom, akit négy évvel ezelőtt tettem el láb alól.